Nem, a férfiak nem bírják, ha a nők sírnak. Egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele. Hirtelen kikapcsol az agyuk és meglátod a szemükben a furcsa csillanást ami jelzi, éppen azon gondolkoznak, merre fussanak. Viszont én sírós vagyok. Nem kicsit. 

"Most akkor hozzak egy pohár vizet? Ilyenkor folyadékot veszítesz, innod kell!" 
Ennél a mondatnál tudtam, hogy Marci a sírást extrán nem bíró férfiakhoz tartozik. Körbe- körbe mászkál, vakarózik és összevissza beszél ahelyett, hogy egyszerűen csak megölelne egy kicsit. 

Marci előtt is sírós voltam, de ennyire nem. A két év alatt kialakult egy olyan reflex, hogy lassan már a vasúti hangosbemondó hangjától is könnybe lábad a szemem. 

Egyszerűen utálom, mikor elválunk!

Sírtam már a peronon, a vonaton ülve, a kocsiban az állomás felé, a taxiban Keleti előtt, de pityeregtem már indulás előtt hozzábújva, sőt, a Nyugatinál a kisboltban is. (Valójában erről is lehetne lassan egy blogot indítani.)

(A legfontosabb, amiket megtanultam:
- a tízes zsepi semmire sem elég;
- hiába fested ki a szemed, hogy szép legyél a búcsúzáskor;
- nagyon fura lesz az ember hangja, mikor sírás közben próbálja közölni, hogy márpedig ő nem sír;
- a miskolci vonalon dolgozik az egyetlen kalauz, aki megkérdezi, jól vagyok-e;
- az, hogy a vonat mosdójában nincs ivóvíz, azt is jelenti, hogy ne mosd meg vele az arcod;
- a taxiban sírás a lehető legbénább dolog.)

Először azt gondoltam, őt nem hatja meg a dolog, csak a szituációból szeretne szabadulni. Utána rájöttem, hogy egyszerűen csak férfi, és ami nekem a sírás, az neki a magába fordulás. 
Megdöbbentem. Bántom őt ezzel? De miért nem szólt?

Az a nagy helyzet, hogy én sem tudtam kezelni az ő reakcióját. Sokáig fogalmam sem volt arról, mekkora súlyt teszek rá ezzel az egésszel. 
Ekkor elhatároztam, megemberelem magam és visszatartom a könnyeimet. 

Következő alkalommal én utaztam hozzá. A villámgyorsan eltelő hétvége után újra haza szólított a munka. Kiértünk a vasútállomásra. Már a kocsiban éreztem, hogy jönnének azok a fránya könnyek, de igyekeztem elterelni a gondolataimat. Felszálltam a vonatra. Visszamentem még egy utolsó puszit adni az ajtóhoz. Már éppen elengedtem volna a kezét, mikor visszahúzott. 

- Most...miért nem sírsz? Már nem szeretsz? - kérdezte. 

Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Még a következő állomásnál is törölgettem a szemem. 

- Hát hogyne szeretnélek! - feleltem. -  A világon a legjobban.